Honvágy

Bárcsak egyszer megdermedne
Egy percre az enyém lenne
Az élet kristálytiszta cseppje
De folyik, iramlik csak egyre
Menekülve s üldözve,
Mosolyt csalva, könnyet fakasztva
Az élet múlhatatlan folyama.

Rajtam zeng át meleg, harmatos fény- párája
Andalító, ezerszínű illata
A mindenségnek.
De e köd nem érintheti testem.
Hiába sejtem a csendet:
Por-fülem lükteti a halál zaját,
Hiába érzem a békét:
Por-testem követi a káosz viharát

Szeretni, adni is hiába akarok
Lerántanak a személyiségzavarok,
Minden üzeni: sosem voltak mesék, álmok
S a valóság bölcsőd és végállomásod,
Imé az ember, ímé az élet:
Születő, vonagló, porladó féreg
Imbolygó bolygón keringő porfelleg,
Elsöpri a szél a jövendőt
Hiába kötünk fehér-kendőt.

De hiába a fájdalom,
A Nap tüzétől megnyugodom
És vigasztal a sejtelem:
A boldogság nem rejtelem
Létezik valódi otthonom
Túl ezen a ködfátyolon
S nem káprázat amit tudok néha:
A fény, a szépség, és a csoda
Talán mind elérkezünk oda.