Honvágy

Honvágy

Nem vár már a város,
Mely életem első lépteit őrzi,
S gyermekkorom emlékeit tarka színekkel kitölti.

Nem vár már az utca,
A tágas, csalogató tér:
Mindez csupán a távoli múltban él.

Mert immár messze vagy tőlem,
Szülővárosom,
Arcaidat csak ritkán láthatom.

Az egykori képek pusztán
Gondolatomban élednek fel újra:
Az iskola, a házak, tanárok és társak.

Az évek az időben
Hosszan visszanyúlnak,
De a jövőben tán vissza sose várnak!

Honvágy: oly kegyetlen és rideg e szó!
Nem hittem volna,
Hogy valaha ismerőssé válik.

Annyira keservesen kínoz!
Mindez mire jó,
Ha a jövendő helyett már csak a múlt számít?

E város több,
Mint egyszerű földrajzi pont:
Tartalmában Ő az életem egész értelme!

Hisz benne leltem meg a családot,
Az első igazi hont!
Ő a szív minden öröme, bánata s védelme!

Úgy hittem, túl erős a lánc, a kötelék,
Mely engem hozzád köt, s nem ereszt el talán soha!
Nem ereszt el talán soha!

Nem vár már a város,
Ám én remélem,
Nem örökre hagytam el:

Hiszen számomra
Nincs drágább otthon,
Mint a születési hely!