Hosszú út

Puskatus volt az, nem dzsida,
fölülről egyetlen ütés,
beléreccsent a koponya,
ура-zott egyet Szergej és
otthagyta, проклятый поэт,
vékonydongájú renegát
összetiporva szalutált
a szabadságnak, evoé,
mindenkié vagy senkié,
aztán már csusszant volna le,
ahogy illik, a semmibe,
ahol a nevesincs idő
fekete kukoricacső,
dobok őrjöngtek, trombiták,
most jó világ lesz, új világ,
fúvó paripák zaja még
elérte vérzagyvás fülét,
de nem tudta, mit vívtak ki,
jaj, segítsen már valaki,
mondják meg: élek? hol vagyok?
rabok lettünk, vagy szabadok?
hová visznek? kié az út,
háromezer szekér zörög,
kié az ég, a tél, a köd?
Magyarország magyar maradt?
nagyon fázom, ne bántsanak!

A menet hirtelen megállt,
ráordítottak, hát kiszállt,
s ahogy száradt sebén a var,
az lett kivívott diadal,
s a szabadság csak másoké,
soha többé mindenkié,
és elfeledte Júliát,
el hazáját, saját nevét,
batyuba kötve mindenét
némán vitte. S ameddig élt,
maga is tudta: már nem élt.