Húrokkal cimborálva töltöm meg
A szobasarkot és a sötét csendet.
Dohos érzéseimből, szürke utcai zajból
Varázsolok estére muzsikát.
Ujjbegyeim járják az alkotás táncát,
De vigyáznak közben, hogy fület ne sértsenek,
Csak szökkenjenek a zenészt is megcsalva.
Látod, Reggel? Most megint élsz!
Üres gyomromat összehúzva
Zengi a hangszer hitvallását
És álmát a lányról,
Kinek egyszer majd hosszan szónokolhat.
Bár üres a két test, súlyra gyengék vagyunk,
Mégis jól hazudjuk együtt az igazat,
S előkelőn kortyoljuk a nyarat.
Látod, Ember? Most magadnak élsz!
4 hozzászólás
Nagyon tetszik!
Főleg a különálló sorok nyomatéka.
Köszönöm szépen! Gondoltam zenész érzéseimet is meg kéne jeleníteni.
Igen, azt hiszem, sok köze van a névválasztásodnak John Petruccihoz…:)
És a vers is hozza. Grat.: aquarius
Látom, megbizonyosodtál! 🙂
Kösz…