Tavasz volt. Virágzott.
Ekkor leltem rá.
Harmatcseppes fű között
találtam egy ibolyát.
Illata csábító,
Szépsége határtalan,
Szabadságot érdemelt,
De cserépbe zártam
Megkapott mindent!
Legszebb napot, s vizet.
De fakóvá vált színe,
Mert bezártságot érzett.
Nem is kellett sok,
Száradni kezdett,
S későn vettem észre;
Szabadnak született!
Elragadtam önzőn,
Nem figyeltem arra
Hogy vágyott a szélre,
Esőre, viharra.
Elvettem ezt tőle,
És ezzel rosszat tettem!
Azzal öltem meg,
hogy önzően szerettem.
4 hozzászólás
Versedbn a harmadik szakasz sok mindent elmond. Bizony, igaz ez nem csak a virágra és az ibolyára, henem igaz a szerelemre is. Mert az önző szerelem – ha valakinek rátelepszünk minden szabad percére – ugyanazt eredményezi, mint a szabad levegő hiánya az ibolyánál.
Érdekes és tanulságos a versed, s van még egy előnye: szabatos magyarsággal, hagyományosan szakaszokba szedett sorokkal írod és fogalmazod meg a mondanivalódat.
Gratulálok. Nekem tetszett ez a bemutatkozó versed.
Egyben üdvözöllek a körünkben, remélem, jól érzed majd magad nálunk!
Üdvözlettel: Kata
Köszönöm szépen:)
Nagyon tetszik versed.Tiszt:Szekelyke
Megtisztelő! Köszönöm