Idő cseppek I.

Mennyit lépnek az emberek egy pillanatban?
Hány bogár rugaszkodik fel,
Míg a szekunder egyet kattan?
Honnan a sivatag sok új szemcséje,
Nyújtózni, forró, terülő köntösével?
S amennyit egy nap a kígyók nőnek,
Estére visszametszi-e a halál keze?
Örlő-porló pillanatok,
Mindnyájtokban hegyet rakott.

A jelen máló örvény-üregében töltjük időnket,
A dermedt beton-csont kemény múlt szövet
Végének felvillanó, tovarohanó fényében.
Egy burokban, melybe úgy csepegünk be,
Mint a víz gyűlik földmélyi tározókba.
Rejtett erezeten préselve, húzva,
Egy rohanó patakban saját lábunkhoz folyva.
Összefolyva, keveredve,
Szándékaink elfeledve.

Béka ugrik, levél rezzen, villám villan,
Le a földbe, át a bolygón.
Talpunk alatt sorsunk robban.
A magra hús kerül, a héjra héj, bevonón.
Neked, Nekünk, Nekik más s más a közös hullám,
Egyes billentyűk dala messzire száll,
Minden vihar darabokból áll.
Sötét szoba, valaki határoz,
Lejjebbvalók serege utánoz.

Villám illan, le a földbe, át a bolygón.
Rejtező, konzerverő.
Se a láván, se a porhón,
Nem hagy nyomot. Talpad gyökerén feljő.
Feszülő fogalomhólyagok burkán csillog.
Közös harag-és fájdalomgyűjtőkbe szivárog.
Olaj jön rá, lángra lobban, sajtó, grog és drog.
Csírázik majd indázik konokon
Fejeken át, és sok-sok korokon.

Villám cikkan, le a földbe, sokfelől
Egy középgömbbe.
Füttyöt vág el, egeret öl.
Mit bevillan, lehúzza a mélybe,
Szagot, színt, koncentrálva, szívet, gyönyört
Egy mozsárba, mit a pillanatkép, mozaikra tört.
Körbefolyva a térben, mit semmi ki nem tölt.
Mint az ember szíve és vére olyan,
Egy végtelenített, örökös folyam.