Időkapszula

Hogyan fér meg egyetlen
marokban oly sok évmillió?
Lehetetlen…
Mégis itt fekszik mozdulatlan
tenyerem planétáján –
egy világ a kezemben.
E tenyérnyi hely most
szűk otthona egy eposzi útnak.
Ez is csak megálló;
tranzit csomópont vagyok.
Átáramlik rajtam az ősidő,
ki egyben már a távoli jövő,
s én a kettő között
a majdnem semmi,
egy féligáteresztő hártya.
S az ozmózis végbemegy,
míg nézem őt –
az eleven ősidőt,
ki tetszhalottként
a legmozdulatlanabb.

Mit üzensz, kis kavics?
Mily regét olvashat rólad
az analfabéta szem?
Lopott emberi értelem…
Megkövült, tehetetlen,
éppúgy, mint benned az idő.

Te az időt zártad magadba,
mintha neked csak múltad lenne.
Ezer és millió év benned
csak pillanat, csak pára,
mely fölszáll belőled a reggelekkel,
amikor az ég királya felkel,
s lemosolyog rád – ma is ott vagy.
Jól van, jól, kis szemtanú;
gyűjtsd és őrizd a titkokat.
Egyszer tán olyan kézbe jutsz,
mely nem vakon tapogat,
s lesz tán oly fül is,
ki meghallja a hangod.

Én nem értem;
csak gyermek vagyok.
Néhány ezredév a múltam,
a te ősrégi nyelvedhez
még keveset tanultam –
csak útszéli fajankó leszek,
egy törékeny semmi,
még akkor is, mikor majd
végleg el kell menni.
De, tán az én csontjaimból is
lesz egyszer opál, mit egykor
sárkányok hagytak a világra…
Akkor majd beszélgethetünk,
egy nyelven – kő a kővel –
s nem leszünk hiába.

Most menj, gyűjts még titkokat,
hogy újabb évmilliók múltán is
legyen mit mesélned.
Szaladj, surranj a légben;
a Napot is eléred!
Vidd az üzenetem,
tapintásom hírét,
s zárd azt is magadba!
Légy az én időkapszulám!
Majd meséld el egykor valahol,
hogyan találtál reám –
emberi furcsa szerzetre,
Kik járjuk ma e napvilágot…
Mikor ezt elregéled,
tán csodálkoznak majd a kisdedek,
egy új, ifjonti faj.
Mondd el akkor nekik,
hogy szerettelek,
s szerettem őket is.
Tán értik majd e szót.
Hát eredj utadra, minden jót!

S a kis kavics elköszön,
medervilágba hullik,
alámerül új kalandok fenekére.
Búcsúja felcsobban a szívemig,
s ottmarad…
egy évmilliós üzenet.