Fagyos reggelen mezítelen valóm,
mint gyűrt inget magamra gombolom,
s liluló ujjaimmal reszketeg matatok,
fejem felé ágaskodó gallérommal.
Fonnyadó fény omlik arcomra,
idő hamva csillog hajszálamon,
megtompult tekintetem elúszik,
messzi, nagyon messzi égi tájakon.
Kékbe olvadt nappalok s éjjelek
homlokán tündöklő fényjáték,
szép lassan elmúlik minden kín.
Hallgatom hogyan zokog a csend,
haldokló emberséggel oldalán,
kárhozatba hulló tegnapok porán.
6 hozzászólás
Kedves Tünde!
Fájt amikor elolvastam versedet, és ezért csak ezt tudom rá írni:
Ó lélekbúsító szonett-virág
Ne mutasd nekem a keresztfát.
Egykor valaki meghalt azért,
Hogy mi élni tudjunk a holnapért.
Tudom én Tünde, hogy fáj néha élni,
De szeretném búdat, derűre cserélni.
Fájdalmasan szép versedhez szívből gratulálok.
Szeretettel:
Millali
Kedves Millali!
Köszönöm soraid!
Igazán szívet melengető gondolatok…
Hidd el, nem lenne bánatom, ha létezne még emberség, de hát ez csak álom…
Szeretettel láttalak: Tünde : )
Drága Tünde!
Szebb időket! Itt az új év!
Ám bár versedben kicsit a saját hangulatomra is ráismertem.
Hihetetlenül jól ábrázoltad!
szeretettel-panka
Drága Panka!
Az ember néha bizakodik de mindig bebizonyosodik, hogy teljesen hiába.
Először magam okoltam és a fura világ látásom, de mára rájöttem: NEM VELEM VAN HIBA!
Persze ezt, Ti költő-író társaim jól tudjátok, viszont akikre vonatkozna, nem veszik észre, hisz oly "rövid-látóak"!
Szeretettel ölellek: Tünde : )
Milyen jó kis utazás!!!
Gratula!
Barátsággal:Fél-X
Köszönöm Zsolti!
Aranyos vagy…
Szeretettel: Tünde