Lépteim nyomán
haldokló virágok.
Fényeső hull reám
mikor megállok.
Utam végetért,
az erőm elfogyott,
a reményt kerestem,
de már nincsen ott.
Bölcsek börtöne
te örök szabadság!
Általad zöldell
újra a korhadt ág!
Hát nem adom fel
ha minden elveszett
Számomra a vég
jelenthet kezdetet.
S ezernyi élet
szilánkja hull reám
Fájó sebet vág
a szívem oldalán.
Mi kedvemre volt
mind elfedi a föld,
s az idővándor
bennem testet ölt.
4 hozzászólás
Szia Zsolt!
Kellemes ez a karmikus melankólia… A vers egyszerű taktusai valahol abszolút illenek a mély mondanivalóhoz: profán, szinte bagatell módon kaptad el ezzel is a csoda elfogadásából fakadó, szinte egykedvű bizonyosságot a karusszelszerű születésekről… Mindemellett alázattal lázadok: ha ennyire elfogadod, ha látod ennek egyszerű, egymásból fakadó folytonosságát, s benne a bölcsességet, az új kezdetet… Hiányom marad: ne csak a sebeket lásd! Ha egy poharat összetörsz, persze: amíg fel nem takarítod, üvegcserepek szúrós szőnyegén jársz… Nyísd szemed a fejlődésre, a jóvátételre, és a Magasabb szintű lépcsőfokra való emelkedés nagyszerűségére is! 🙂 Mindemellett tetszett, és kiérzek belőe egyfajta mély alázatot is… a vég és a kezdet ott van, ahol döntesz… nem szükséges elszenvedni érte a halált… ha csak… De attól eltekintek most… a lényeg: kellemes vers, de ha eléggé lehajtottad már a fejed, méltóvá válsz arra, hogy emeld újra fel! 🙂
Közsönettel: Gabe
Szia Gabe! Köszönöm az alapos és építő jellegű kritikádat.
Elnézést, ha kritikának tűnt… ahhoz nem értek, meg a versekhez sem annyira… csak megfogott a mondanivaló, megindította a gondolkodásomat, nyitott bennem egy képsort… gondoltam megosztom Veled, ha már Te indítottad meg bennem a lavinát 🙂
Semmi baj, szívesen fogadom a kritikákat. 🙂 Sőt jó, ha figyelmeztetnek a hibákra. Ha pl. 3 pontot adna valaki, azon sem sértődnék meg. 🙂