Arca olyan, akár a száz éves porcelán,
Sokat megélt, mégis tökéletes,
Hófehér teremben mozdulatlanul áll,
Körülötte senki, szívében a magány.
Fáj neki a hosszú mozdulatlanság,
Szemei tágra nyitva, nem beszél, csak vár,
Hogy keserves láncaitól megfossza a csoda.
Ki ő? – az emberek közt talány,
És nem tudni, ki léphet be oda.
A kilincs megmozdul, a padló sírva nyikorog
A láb alatt, ki belép; szoknyája libben, forog
Ahogy körbejárja a termet. Izgatottan motyog,
Közelebb lép Hozzá; emlékeiben kutat: „Tudod a dolgod.”
Csak egy érintés az ára, kecses lassúsággal karja
Lágyan nyúl a mozdulatlan arc felé, elvarázsolja annak csillogó haja;
Egymással szemben a két szempár,
Egyik a másikban, a másik az egyikben keresve kiutat.
A lány lesütve tekintetét hátrál,
Rémségeket látott; rothadó holtakat, vérrel zubogó szökőkutat,
érzi, hogy menekülnie kell, nem maradhat itt tovább,
Hullik a hófehér vakolat, ahogy becsapja a terem ajtaját.
Sír a csend, és sír Ő maga is, kit otthagytak
A fehérségben, nincs kiút már.
Csak mered az ajtóra és vár, várja a lányt:
Hogy ki volt ő, és miért nem mentette meg, talány.
4 hozzászólás
Kedves Scarlet !
Örömmel olvastam alkotásodat.
Bár nem vidám történet, mégis magam előtt láttam a szereplőket és minden fájdalmat.
Nagyon tetszett.
Szeretettel olvastalak: Zsu
Kedves Susanne!
Köszönöm szépen a kedves szavakat, jól esnek. 🙂
Üdv: Scarlet
Scarlet
Mint ha csak én lennek az örök ifu nagyon tetszet. Fantasticus
Kedves Rika!
Örülök, hogy elnyerte tetszésedet! 🙂
Üdv: Scarlet