Sápad a fény, belereszket a tél kifakult köpenyébe,
ködbe borul dideregve körötte a hajnali táj még,
múlt örökét a sötét alig adja ma, ámde cserébe
álmokat őriz az éj peremére terítve sután szét.
Bárha felejti az ész, ami volt, szaporán oda minden,
visszadereng bele tán halovány tünemény kicsikét még,
képe hamar tovaleng, kirepül sodorán, neve nincsen,
elfut az álmokon át az idő, mi marad, csak a kétség.
Vajh ez az éj ugyanúgy tovaszáll feledőn üresedve,
volt szerelem kirepül tudatunk lebegő örökéből?
Nem lobog égve az édeni láng, mi az álmot ölelte,
nincs maradása, kifosztva mereng el az ész, beleszédül.