Álmosan öltözik az éjszaka,
házak között langyos fuvallata,
felhők peremén néz le rám a hold,
hintve szemeimre az álomport.
Mosolyod látom a hold fényében,
illatod érzem esti szellőben,
vagy csupán csak képzelem e érzést,
amikor pajzánul arcomhoz ért.
De mégis hallom bársonyos hangod,
karoddal hívsz, csókjaidat adod,
sietnék feléd de nem érlek el,
alakod távolodva merül el.
Eltűnik minden illat, csók, mosoly,
az álmom mely egyszer valaha volt,
s kezeid helyett rideg hajnalon,
csak gyűrött takarómat markolom.
6 hozzászólás
Remek vers! Álom vagy illúzió, vagy csak a múlt, remekül megírtad a hiányát és a vágyat majd a végén a szomorú valóság.
szeretettel-panka
Nagyon szépen köszönöm megtisztelő véleményedet !
Ez most a valóság !
Szeretettel: Susanne
Szia Susanne! 🙂
Régi önmagammal nézek szembe itt nálad, a nevedről is asszociálok erre-arra… 🙂
Vannak a versben jó dolgok, ígéretesek is. Megjelennek képek, amik egyediek, és jól tudom, hogy ha lesz elég kitartásod, az egekbe szökkenhetsz, mert ha valaki a mélyről indult, az én magam vagyok, hát mindenfélével ösztönözlek, tapasztalatból. 🙂 Látok itt perspektívát, és ez nem illúzió, hanem tény.
Kívánom neked, hogy legyen elég kitartásod megízlelni azt az örömöt, amit magadnak és másnak adhatsz verseid által. 🙂
Szeretettel: Kankalin
Nagyon szépen köszönöm biztató soraidat, igencsak félve léptem be ide,de egyre jobban érzem magam köztetek!
Megtisztelnek dicsérő szavaid !
Szeretettel : Susanne
Nézz előre!!! Mosolyogj és megleled boldogságodat!
Az a lényeg, hogy ne hátrálj meg!:)
Gratula!
Barátsággal:Fél-X
Nem hátrálok meg soha ! 🙂
Most is boldog vagyok:)
Köszönöm,hogy megtiszteltél látogatásoddal ! 🙂
Szeretettel: Susanne