Nehéz utak hordják már terhemet
örökké, s könnyedén, mint a szőke szél,
de százhúszat verő szívvel izzón, még
mindig az igaz ösvényt keresem.
Nehéz lépteket hagyok magam mögött,
szülőföld barázdáiban lábnyomom,
nyírségi sárga földdel vagyok rokon,
s mint a madár, ki hazaköltözött
végleg a hosszú vándorút után,
messze nem repül már soha többé,
távol már a perc, közel az örökké…
Hívás nélkül jönnek el hozzám
meg nem élt percek – mint a szőke szél -,
s látok, ahogy senki aki él.
8 hozzászólás
Szép vers a költőről.
köszönöm, kedves Irén
Szia András!
Százhúsz, vagy százhuszonhat…, de ver. 🙂 Elég magas pulzusszám, már kóros. A tanyasi tanároknál ez jellemző tünet, mert olyan szinten élvezik a hivatást, hogy biológiailag is megjelenik a hatás. 🙂
Emlékezésed megható és elgondolkodtató. Váci Mihály. Valaki, aki nyomot hagyott az irodalomban, és emberkét is.
Bennem meg ez a vers, mert eltűnődtem, hogy bizony: ilyenekről is lehet írni.
Köszönöm, hogy olvashattam!
Szeretettel: Kankalin
köszönöm, hogy olvastad
Nagyon szépen emlékeztél e nagyszerű költőről, ki oly sok szépet hagyott maga mögött nekünk!
köszönöm, kedves GaZo
VÁCI MIHÁLY: EGY-RANGÚ NÉP – részlet
"Olyan kis ország a hazám,
– ha szívemre szorítanám,
átütne rajta szívverésem,
mint szivárgó vér a kötésen."…
köszönöm, kedves Emil