Indulj!

A konyhában ülök lassan éjfélt üt az óra,
S én csak várok…, csak várok a mindent eldöntő végszóra,
Könnyáztatta arcom a távolba mereng,
Fejemben száz, meg száz bús gondolat kereng.

Menekülj! – kiáltja rám durván, mogorván eszem,
Két év telt el a semmiért, s én észre sem veszem…
Csak szenvedek, mert fáj…, hogy lelkem máshova vágyna,
Hol a békét, a kedves nyugalmat megtalálja.

Állj fel! Menj azonnal! Indulj rögtön… máris!
Csak az időd vesztegeted, átgondolni kár is!
S érzem, ahogy az ólomlábú idő beindul lassan,
S a távolból egy óvó ismerős hang harsan…

Vársz rám… biztosan tudom! Hidd el sietek nagyon!
Mert számomra még mindig, te vagy minden vagyon…