Írunk, utazunk

Kapaszkodunk, de botladozva jár a láb,
magunk pecsenyéje bujkál szatyrainkban,
ajtónak dőlve pajkos álom kacsintgat,
de busz nem gurul végállomásnál tovább.

A bolygó mindennapok feslett szavait
egy damilra fűzi a kölcsönös közöny,
eltitkolt láncszem élet fonalán a könny,
mit más nyakába szánunk felakasztani.

Az utca ötvöse ékszerét csodálja,
s a rohanó forgatagban – mint mesében
túl az Óperencián – messze csodája.

De idő fókusza közelíthet fényre,
pórul járt gonoszt írhatunk könyvhasábra;
mit addig utazunk, történetünk része.