Vad poklomban néha szörnyek élnek,
de másnapokon szelíd angyalok,
lassan talán vége már a télnek,
ám meglehet, hogy addig megfagyok,
itt ülök én foltozott kabátban,
bokrok piszka rejti létemet,
lázam éget február havában,
hóesés és kósza szél temet,
éjjelente mennyek boltozatán
ragyognak a fényes csillagok,
ők fenn az égben, messze távol űrben,
én itt a földön, most erdőben vagyok.
Istenem! Ha látsz poklom tüzében,
most összeteszem koszos két kezem,
imádkozom Uram, kérlek szépen,
hogy bocsáss be, ha hozzád érkezem.
3 hozzászólás
Kedves santiago, versed nagyon tetszett nekem.
Ez a versed most nagyon megfogott, mély érzelmekre vall. Mikor valakinek semmije sincs, és nem követel, nem vádol, s a sóhaj a végén, nagyon megható.
Gratulálok versedhez!
Barátsággal panka!
Kedves Santiago!
Nem tudom, hogyan kerültem el ezt a verset, de most örülök, hogy rátaláltam. Szelíden, feladóan, megnyugvással veszed tudomásul, mit az élet adott, és egy szerény kéréssel, mi oly kevés, azzal zárod. Nagyon szép! Gratulálok!
Szeretettel: pipacs 🙂