Izzás

a fény és árny
lopakodva jár,
a test tűzben ég,
viseli az este
nyíltsebét,
emlékek
füzére lebben,
lüktet a vágy
egyre merészebben,

percek, órák
sikollyá nőnek,
egymásba
olvadnak arcok,
s meghódítják
a hegytetőket,

az elfojtott vulkán
égre tör,
s ahol megzabolázta
lovát a föld
– izzó terítőnek –
mezőkre zúdul
a láva és
a tűz
viharában
kereszten függ
a menekülés,

és bőrét az éj
tovább sebzi,
bódító tánca
készül a testet
bilincsbe verni,

minden perc
magához köt,

– örökre maradni –
érezni a ritmust,
a perzselő vágyakat
ahogy elnyelik
a fényfestette
árnyakat,
újra és újra
itt lenni,
mikor meghasad
az ég
kitágul a tér,

mikor
tilalmat szegnek
rítusdobok,
árny és fény
a hold-párkányán
összeér…