Izzó láva

Ha el is szálltak fölöttem az évek
az örökvándor, szürke fellegek,
hajkoronám dérlepte avar csak,
redők borítják a bőrömet.
Öblös keblem,
Szemfényvesztés csupán,
Erőm is rég elhagyott,
megbecsülök minden napot,
mi Istentől
Ajándék – kapok.
Emlékszem a tomboló nyárra,
ha el is hervadt tündöklő virága,
az alázatos, tiszta szerelemre,
félévszázadommal is ölelem epedve.
A csókkjaidat nem lehet feledni
Itt lapul még, szürke bőrömön,
Benn, zörömbölsz megkövült szívemben
Harcol veled életösztönöm.
Hozzám ér még Napnak ragyogása
Lelkem szégyenkezik csupán,
Elragad még vadvíz tombolás
Magával cipel-e
Örök talány.
A vágy konokul tombol,
mostoha az élő szerelem,
évekig burjánzó vadóc vadhajtásból,
Talán még nemes gyümölcs terem.
Vágyom azt, hogy rám találjon
adja az ég, hogy így legyen!
Perzseljen, mint izzó láva!
vagy porladjon, hamuvá legyen!