Tél van, csak poroszkálnak a napok a naptárban,
de az ég megkegyelmez lassan a korán útra kelőnek.
A láthatár szélén pezsgőszín fellegek nőnek,
s így kevésbé fáj a pőre, hidegszürke január.
A ma és a tegnap még kéz a kézben jár,
hisz’ a Hold a Napnak még átint a békés horizonton.
Talpam alól csontig hatol a télbe dermedt beton,
de lelkem már az enyhülésre készül.
A reggel a sötétből oly hirtelen derül,
mintha mosoly ömlene el a házak tetején.
Igen, itt legbelül a tavasz már enyém.
Már nem rémíthet se fagy, se konok szélvihar,
az se, ha majd a február szűz havat kavar,
mert bennem a kikelet már öntudatra ébredt.
2007. január 8.
4 hozzászólás
Nagyon szép verset írtál, mint mindig. Minden télre jellemző a mondanivalója, kivéve ezt a mostanit. Egy kicsit kilóg a sorból ez a rügyfakasztó január. Üdv: Anna
Köszönöm, Anna 🙂
Szép verset írtál Netelka, szinte a természetben is megigézted a tavaszt. A kikelet már ébredezik a növényekben is. Sajnos ez a korai ébredés még nagy bajt is okozhat. No de az ember? Hát az egy másfajta lény.
Üdv.: Túri I.
Igen, kedves Imre, bennem még a tavasz sose okozott bajt, annak mindig, minden körülmények között örülni tudtam 🙂