A lépcsőn ült egy hajléktalan,
amúgy, bozontosan, mocskosan.
A lábán nem volt cipő. Minek?
Csak szorítana… értitek?
Szólt: „Pár forint aprót kaphatok?”
S én a zsebeimben matatok,
százhúsz forintot adok neki,
ő érte nyúl, s elteszi…
De előtte elkapja kezem…
s a torzonborz kezet csókol nekem.
Szemem idegesen kút után kutat,
hogy lemossam a kezemre csókolt baktériumokat.
4 hozzászólás
Szia Gyömbér!
Látom, téged is elért ez az érzés, amit egy koldus látványa, gondolata testesít meg. Egyszer nekem is sikerült ezt mélyen megtapasztalni.
Amúgy nagyon érdekes az utolsó sor. Bevallom, én nem erre a szóra számítottam, hanem valami olyasmire, hogy: “…lemossam a kezemre csókolt kiutat”.
Ám ez a Te érzésed, s mint olyan, nagyon rendben van!
szeretettel leslie
Szia leslie!
Tudod, van aki beismeri és van aki nem, hogy bár sajnálja az elesetteket, koldusokat, nyomorékokat, de mégis “tart tőlük” , (Uram bosáss meg viszolyog).
Ez természetes-e, vagy sem, nem tudom. Ezt próbáltam meg valahogyan kifejezni…
(Biztosan van olyan Ember is, aki nem úgy segít rajtuk, hogy előbb legyőzi azt a bizonyos távolságot, mert erre nincs szüksége… …. mert annyira Jó…)
Örülök, hogy olvastál, szeretettel : Gyömbér
Megfogott a versed, Találkoztam, naponta találkozok hasonló szituációkkal. Bevallom engem is zavar, ha adni készülök és a felémhajolótól hátra kell lépnem, amint szagát megérzem. De akkor is felül kell emelkedni ezen az iszonyon, mert ha úgy tekintjük az elesettet, a talán már magáról sem tudót , mint beteget, akkor, eszünkbe ötlik a sok áldozatos ápolónő, szociális munkás , orvos, stb, stb, akik kénytelenek és képesek is gyakran elviselni az ilyen nehéz szituációkat.
szeretettel fefo
Köszönöm fefo! Nem is kell betegnek tekinteni, csak embernek…