Mögötte volt Azori partja
és Herkulesnek kapui,
előtte vad hullám taréja,
nem láthatók a partjai.
Az első tiszt imára térdel,
mert eltűntek a csillagok;
„Szólj hozzánk admirális kérlek!
Miért mondod, vitorlázzatok?”
„Az embereim egyre fogynak,
gyengülnek és betegszenek.”
A tiszt merengve otthonára
gondolt a sós hullám felett.
„Mit mondjak, bátor admirális,
ha reggel is csak a vizet
látjuk, s e táncoló hajót?”
„Tovább, vitorlázzatok!”
Vitorláztak tovább a szélben,
amíg a sápadt tiszt így szólt:
„Ó, vajon tudja-e az Isten,
nemsoká minden ember holt.
E szelek oly vadul cikáznak,
mintha Istenük se volna tán,
szólj admirálisom hajónknak!”
Szólt: „Vitorlázz tovább!”
Vitorláztak, s így szólt a jó tiszt:
„E vad óceán ma éjjel
kitátja ránk az ajkait,
és belénk harapna kéjjel.
Admirális, csak annyit mondjon,
mi lesz, ha reményünk elfogyott?”
Átlépve ő e szavakon:
„Tovább, vitorlázzatok!”
És a tiszt sápadtan kitartott,
amint ráborult a sötét,
a legsötétebb éj! Majd egy folt…
Egy fény! Egy fény! Egy fény! Egy fény!
Csillagos zászlóként egyre nőtt!
Új hajnallá nőtte ki magát,
új világot nyert az éj mögött
a jelszava: Tovább!
JOAQUIN MILLER – COLUMBUS
Behind him lay the gray Azores,
Behind the gates of Hercules;
Before him not the ghost of shores,
Before him only shoreless seas.
The good mate said: “Now must we pray,
For lo! the very stars are gone;
Speak, Admiral, what shall I say?”
“Why say, sail on! and on!”
“My men grow mut’nous day by day;
My men grow ghastly wan and weak.”
The stout mate thought of home; a spray
Of salt wave wash’d his swarthy cheek.
“What shall I say, brave Admiral,
If we sight naught but seas at dawn?”
“Why, you shall say, at break of day:
‘Sail on! sail on! and on!’”
They sailed and sailed, as winds might blow,
Until at last the blanch’d mate said;
“Why, now, not even God would know
Should I and all my men fall dead.
These very winds forget their way,
For God from these dread seas is gone.
Now speak, brave Admiral, and say—-”
He said: “Sail on! and on!”
They sailed, they sailed, then spoke his mate:
“This mad sea shows his teeth to-night,
He curls his lip, he lies in wait,
With lifted teeth as if to bite!
Brave Admiral, say but one word;
What shall we do when hope is gone?”
The words leaped as a leaping sword:
“Sail on! sail on! and on!”
Then, pale and worn, he kept his deck,
And thro’ the darkness peered that night.
Ah, darkest night! and then a speck,–
A light! a light! a light! a light!
It grew–a star-lit flag unfurled!
It grew to be Time’s burst of dawn;
He gained a world! he gave that world
Its watch-word: „On! and on!”