Joaquin Miller: Kolumbusz

Azori-szigetek mögötte,
S kapuitok, Herkulesek;
Nincs parti kísértet előtte,
Csak a parttalan tengerek.
Így szólt a tiszt: „Segíts, imám,
Mert nincs csillag, irányadó;
Mi a parancsod, kapitány?”
„Mi más? Tovább! A kurzus jó!”

„A legénység lázad naponta,
Mind több a gyönge és beteg.”
S a tiszt gondolt a messzi honra,
Míg arcát sós víz csapta meg.
„Jó kapitány, mit parancsoljak,
Ha föld holnap sem látható?”
„Mi mást? Majd eldöntjük, ha virrad:
Addig tovább! A kurzus jó!”

Ahogy a szél fújt, úgy hajóztak,
A sápadt tiszt már mit se hisz:
„Az Isten csak tudója annak,
Fenékre minket mikor visz…
A szelek utat tévesztettek,
Az Úr e tengert elhagyó.
Mondd, kapitány, lesz vége ennek?”
„Csak így tovább! A kurzus jó!”

És mentek, mentek, míg a tiszt szólt:
„E tenger megőrül ma éjt,
Megnyalja ajkát, és fogával
Belénk mar, száját tátva szét!
Jó kapitány, csak egy szót mondjál,
Mit tegyünk, elvész a hajó?”
Válasza sújtó kardot formál:
„Tovább, tovább! A kurzus jó!”

A fáradt tiszt fogta a kormányt,
S az éj sötétjébe meredt.
Ó, gyászos éj!… És akkor nem-várt
Fény, fény, a láthatár felett!!!
És nőtt, mint csillag-soros vásznak!
És nőtt, hajnalban lobbanó;
Világot nyert, s ama világnak
Jelszót adott: „A kurzus jó!”

(Fordította: Szöllősi Dávid)
2024. január 17.

___________________________

COLUMBUS

Behind him lay the gray Azores,
Behind the gates of Hercules;
Before him not the ghost of shores,
Before him only shoreless seas.
The good mate said: “Now must we pray,
For lo! the very stars are gone;
Speak, Admiral, what shall I say?”
“Why say, sail on! and on!”

“My men grow mut’nous day by day;
My men grow ghastly wan and weak.”
The stout mate thought of home; a spray
Of salt wave wash’d his swarthy cheek.
“What shall I say, brave Admiral,
If we sight naught but seas at dawn?”
“Why, you shall say, at break of day:
Sail on! sail on! and on!”

They sailed and sailed, as winds might blow,
Until at last the blanch’d mate said;
“Why, now, not even God would know
Should I and all my men fall dead.
These very winds forget their way,
For God from these dread seas is gone.
Now speak, brave Admiral, and say—-”
He said: “Sail on! and on!”

They sailed, they sailed, then spoke his mate:
“This mad sea shows his teeth to-night,
He curls his lip, he lies in wait,
With lifted teeth as if to bite!
Brave Admiral, say but one word;
What shall we do when hope is gone?”
The words leaped as a leaping sword:
“Sail on! sail on! and on!”

Then, pale and worn, he kept his deck,
And thro’ the darkness peered that night.
Ah, darkest night! and then a speck,–
A light! a light! a light! a light!
It grew–a star-lit flag unfurled!
It grew to be Time’s burst of dawn;
He gained a world! he gave that world
Its watch-word: „On! and on!”