Willkommen und Abschied
Es schlug mein Herz, geschwind zu Pferde!
Es war getan fast eh gedacht.
Der Abend wiegte schon die Erde,
Und an den Bergen hing die Nacht;
Schon stand im Nebelkleid die Eiche,
Ein aufgetürmter Riese, da,
Wo Finsternis aus dem Gesträuche
Mit hundert schwarzen Augen sah.
Der Mond von einem Wolkenhügel
Sah kläglich aus dem Duft hervor,
Die Winde schwangen leise Flügel,
Umsausten schauerlich mein Ohr;
Die Nacht schuf tausend Ungeheuer,
Doch frisch und fröhlich war mein Mut:
In meinen Adern welches Feuer!
In meinem Herzen welche Glut!
Dich sah ich, und die milde Freude
Floß von dem süßen Blick auf mich;
Ganz war mein Herz an deiner Seite
Und jeder Atemzug für dich.
Ein rosenfarbnes Frühlingswetter
Umgab das liebliche Gesicht,
Und Zärtlichkeit für mich – ihr Götter!
Ich hofft es, ich verdient es nicht!
Doch ach, schon mit der Morgensonne
Verengt der Abschied mir das Herz:
In deinen Küssen welche Wonne!
In deinem Auge welcher Schmerz!
Ich ging, du standst und sahst zur Erden,
Und sahst mir nach mit nassem Blick:
Und doch, welch Glück, geliebt zu werden!
Und lieben, Götter, welch ein Glück!
Johann Wolfgang von Goethe
Fogadtatás és búcsú
Fel, lóra ülj, üzent a szívem!
A tettem gyors, ha szent a cél.
A Föld ölén már ring az este,
S hegyekre fátylat font az éj;
A tölgyfa ködruhás fehéren,
Akár egy tornyos óriás,
Ki bokrok felett a sötétben
Is száz fekete szemmel lát.
A Hold fent ült egy felhődombon,
Ködök foltján sírva átnéz,
A szél lengve száll halk szárnyakon,
Borzongtató hang fülemhez ér,
Ezernyi meseszörny az éjben,
Kedélyem mégis oly vidám,
Nagy tűz, mi gerjed bent a vérben!
Szívemben tombol már a láng!
Hisz téged láttalak örömben,
S édes pillantásod rám szállt,
Csak érted lüktetett a szívem,
S lélegzetem úgy ölelt át.
Tavaszi rózsaillat vette
Ölébe a kedves orcád,
S e báj mind enyém – ti istenek!
Nem érdemlek ily adományt!
De kél már hajnal pírja nyomban,
S a búcsúra készül e szív:
A csókjaidban mily gyönyör van!
De árad szemedből a kín!
Eljöttem, álltál, s néztél csendben,
Felém küldsz könnyes pillantást:
De boldogít, hogy szeretsz engem!
S szeretni, istenek, csodás!
Szalki Bernáth Attila
5 hozzászólás
Felhődombról nézett a hold, csak
sandítva, párái mögül,
puhaszárnyú szelek lobogtak,
sikongtak a fülem körül;
az éj ezer szörnyet teremtett,
de kedvem friss volt és vidám:
milyen tüze gyulladt szivemnek!
ereimben micsoda láng!
És láttalak, és már felém folyt
tekinteted édes tüze:
szivem egészen a tiéd volt
s ajkam minden lehellete.
A drága arcra rózsa illat
s az egész tavasz odagyűlt,
és csók várt – istenek! – amit csak
reméltem, érdemtelenül!
De ah, a nap kél, máris itt a
búcsú a fájó hajnalon:
mennyi mámor a csókjaidban!
szemedben mennyi fájdalom!
Mentem; láttam, hogy integetsz, hogy
szemedből a könny hogy ömöl:
mégis, mily gyönyör, hogy szeretsz! s hogy
szeretlek, nagy Ég, mily gyönyör!
Szabó Lőrinc
Íme Szabó Lőrinc fordítása a Magyarul Bábelben
internetes portálról.
Viszontlátás és búcsú (Magyar)
Szivem dobbant: gyorsan nyeregbe!
Szinte vágyat előz a tett.
A föld már ringott, esteledve,
s éj függönyözte a hegyet;
mint föltornyosult óriás, állt
a tölgy, a ködruhás király,
s száz fekete szemével strázsált
Dávidnál is írtam, hogy mindkettőtök fordítása tetszett, most alkalmam volt olvasni Szabó Lőrincét is… nem tisztem hasonlítgatni, de annyit talán mondanék, hogy ő szabadabban fordított, tapasztalatunk szerint, és ezért erőteljesebb szavakat, jelzőket alkalmazott, míg mi jobban alkalmazkodtunk az eredeti szöveghez. De a színvonal megvan…:)
Kedves Irén!
Köszönöm a figyelmed.
Mandolinosnál olvasható mindkét variáció Dávidé.
Szabó Lőrinc szerintem ennél a fordításnál nem volt
csúcsformában.Ez tisztán jambikus vers. Nézd meg a
páros sorok rímeit nála stb. Az utolsó versszakban ott a
a kínos, hogy – hogy önrím, aztán ugyanitt a páros sorokban
egyetlen hímrím sincs…juj, jaj, juj…
Ez persze nem jelenti azt, hogy az enyém szép vagy jó.
De azt hiszem a négy közül a legpontosabb.
Napvilágos szeretettel üdvözöl Attila
Attilának igaza van, ez tisztán jambikus. Ezt Szabó egyáltalán nem vitte végig következetesen. A hím- és nőrímek váltakozása sem szabályos nála. És a tartalmat is költői lazasággal kezelte. De kétségtelen, hogy nagyon érzelemdús, nagyon "szerelmes" verziót fordított. A címben a viszontlátás nála megkérdőjelezhető, hiszen nem Wiedersehen-ről van szó. Szerintem Attila és az én címadásom is ennél korrektebb. A képei is ellentmondásosak: puhaszárnyú szél sikong? Az óriás mellé még király? Arcra illat gyűlik? A vidám-láng és a hogy-hogy rímpárokat sem magasztalhatom. Túl sok áthajlással is fordított Szabó, ami nekem zavaró volt, mert Goethe nem tett ilyet. A Zaertlichkeit se csók… Igen, ezt Szabó összekapkodta kicsit. Attilával mi tartalomkövetőbbek, formahívebbek voltunk, de kevésbé líraiak. A Bábelre sokkal gyengébb fordítás is fölkerült erről a versről, mint az Attiláé és az enyém…