Das Alter
Hoch mit den Wolken geht der Vögel Reise,
Die Erde schläfert, kaum noch Astern prangen,
Verstummt die Lieder, die so fröhlich klangen,
Und trüber Winter deckt die weiten Kreise.
Die Wanduhr pickt, im Zimmer singet leise
Waldvöglein noch, so du im Herbst gefangen.
Ein Bilderbuch scheint alles, was vergangen,
Du blätterst drin, geschützt vor Sturm und Eise.
So mild ist oft das Alter mir erschienen:
Wart nur, bald taut es von den Dächern wieder
Und über Nacht hat sich die Luft gewendet.
Ans Fenster klopft ein Bot' mit frohen Mienen,
Du trittst erstaunt heraus – und kehrst nicht wieder,
Denn endlich kommt der Lenz, der nimmer endet.
Joseph Freiherr von Eichendorff
Az öregkor
Fent a felhőkkel kél útra madárhad,
Altat a Föld, sápad rózsa a kertben,
Némulnak dalok, mik vidáman zengtek.
Tél szele hóval fed távoli tájat.
Csendben falióra üt a szobádban
Erdei madárdalt, az ősz így fog meg.
Képeskönyvben látod mind, mik letűntek,
Míg lapozol, táj fagyban, szél cibálja.
Gyakran ily szelídnek tűn az öregkor:
Várj csak, jég immár tetőn olvad újra,
S éjjel megfordul a szél is a légben.
Koppan hírnök víg arccal ablakodon,
Lépsz ki csodálva – s nem térsz vissza újra,
Mert végre jő tavasz, mi nem ér véget.
Szalki Bernáth Attila