Der letzte Gruss
Ich kam vom Walde hernieder,
Da stand noch das alte Haus,
Mein Liebchen schaute wieder,
Wie sonst zum Fenster hinaus.
Sie hat einen andern genommen,
Ich war draußen in Schlacht und Sieg,
Nun ist alles anders gekommen,
Ich wollt` es wär` wieder Krieg.
Am Wege, da spielte ihr Kindlein,
Das glich ihr recht auf ein Haar,
Ich küßt`s auf sein rotes Mündlein:
“Gott segne dich immerdar!“
Sie aber schaute erschrocken
Noch lange Zeit nach mir hin
Und schüttelte sinnend die Locken
Und wußte nicht, wer ich bin.
Da droben hoch stand ich am Baume,
Da rauschten die Blätter so sacht,
Mein Waldhorn, das klang wie im Traume
Hinüber die ganze Nacht.
Und als die Vöglein sangen
Frühmorgens, sie weinte so sehr,
Ich aber war weit schon gegangen –
Nun sieht sie mich nimmermehr.
Joseph von Eichendorff
( 1788 – 1857 )
Az utolsó üdvözlet
Amint erdőből kiléptem,
Ott álltam a régi háznál,
Véltem, kedvesem tekinte
Rám – mint régen – ablakán át.
Ő egy más szívét elfogadta,
Én ott jártam, hol csata dúlt,
Győztesen, távol, – s most elhagyva
Vágyom az új háborút.
Út mentén játszott kicsi lánya,
Másolva anyja haját,
Csókot dobtam pici szájra:
„Úr áldjon, téged leány!”
Nézett tündérkém hökkenve,
Hosszasan utánam még,
Ingatva kis fejét töprengve,
Nem tudta, ki vagyok én.
Majd ott fenn a fáknál megálltam,
Susog a levél mesésen,
Vadászkürtszóm repíti vágyam,
S száll szerteszét az éjben.
Mikor szólt rigó reggel,
Még értem hullatta könnyét,
Én búsan már messze mentem,
S nem látott soha többé.
Szalki Bernáth Attila