Gondolatban én messzire nézek…
Nem látok már szép, zöldellő fákat,
csak kietlen, pusztán kopár tájat,
szomorú út az, amelyre lépek.
Nem csobognak üde, friss patakok,
csak szél süvít itt, száraz talajon,
szívemből várom, vidék kiáltson,
álljatok meg, hisz én belehalok!
Hiába minden, ő nem válaszol,
semmit nem enged, tovább vándorol,
pusztulást hordoz romboló szárnya.
Elszállt már lelkem fojtott sóhaja,
élet utáni hű tallózója.
Lét határán egy sikoltó fáklya…
10 hozzászólás
Szép természeti képekkel
díszített fájó sorok!
Szeretettel gratulálok:sailor
Köszönöm Sailor!
Üdv, Judit
Kedves Judit!
Nagyon szép a szonetted.
Egy olyan képet fest, ami sajnos, ha így fojtatjuk be fog következni.
Igazán tetszett.
Üdv: harcsa
Kedves Harcsa!
Sajnos, ha minden így folytatódik, nem várhatunk szebb jövőképet…
Köszönöm, Judit
Kedves Judit!
Nagyon lehangolt a versed, pedig gyönyörűen írtad meg…"Lét határán egy sikoltó fáklya… "
Szeretettel gratulálok: Ica
Kedves Ica, köszönöm, hogy olvastál!
Szeretettel, Judit
Ez most nagyon fájt…, kedves Judit.
Gyönyörű szonett.
Szeretettel!
Ida
Kedves Ida, köszönöm!
Szeretettel, Judit
Nagyon mély értelmű, csodálatos a versed Kedves Judit. A szonett forma pedig még inkább kihangsúlyozza értelmét! gratulálok hozzá szeretettel:Magdi
Kedves Magdi!
Köszönöm, hogy felkerestél és olvastad a versemet!
Szeretettel, Judit