Jövőkép-telenség

Moha-zöld pázsit, szilánkok rajta,
rideg szilánkok, vörös és barna.
Barna a földből, vörös az érben;
fürdik egy emlék halotti vérben.

Kihűlt az álom, domborul sírja;
fehér palástban szégyennek pírja.
Utolsó szálként lerogyva gyászol
homályló árnyék – körötte jászol.

Alatta pázsit, térdében szilánk,
letépett korca, eltiport virág.
Haldokló remény kiitta mérgét;
méltóság nélkül várja a végét.

Lehajló ágon mosolygós alma;
csengettyű szólal – ez volt jutalma.
Öngyilkos karmok torokba vájnak,
süvöltő ének, reszkető szárnyak!

Gyermeki kézből kihullott játék,
elgáncsolt jövő, fitymált ajándék!
Titok pecsétje rejti majd múltunk,
s nem lesz, ki értse… emberek voltunk.