Mint lelógó szomorúfűz vízbe hajló ága,
Úgy lógok nyomorult éltemen hiába.
Mocskos, bűzös lében, békanyálban ázva,
Behúnyt szemem mögött, esőcseppet várva
Találkozunk néha, fáradt nap-nap után,
Szomorúfűz, meg én, lét céltalan útján.
Gúzsba kötött remény, esélytelenséged
Mázsás kő húz, le a bűnbe téged.
Szennyes világunknak ártalmatlan vére,
Rothadó fakéreg értelmetlen vége.
Lombok között, jövőtlen időben állva,
Fáj, a világnak néme ártatlansága.
Két olajfolt között, mint gyémánt szikrázik.
Fényében, tükrében, szúnyoglárva játszik
Ennyi a napsugár: Pillanatnyi álom,
Létünk börtönében, reménytelve várt nyom.
Szívtelen gonoszok, néma gyermekkönnyek
Félelemtől, béna gondolatok gyötörnek.
3 hozzászólás
Mintha Arany János Toldiját olvasnám, bizonyára nagy hatással lehetett rád az elbeszélő költemény,vagy éppen Arany a kedvenced ? Ami a címet illeti én módosítanám, hiszen a jövőtlen idő egyelőre az Univerzum létezéséig értelmetlen, mert időn kivül nem létezik semmi s az idő kérlelhetetlenül telik,múlik, tehát múltja, jelene és jövője volt,van és lesz.Üdv.haver.
Először is köszönöm a kritikád!
Én is elolvastam, (eddigi) két versed. Látom te is merítesz az elmúlásból, az ‘esélytelenségből, igzságtlanságból’, a komolyabb kérédsekből és nem “félsz” leírni a szavakat.
Tetszenek, mert érdekesek a szóösszetételeid. Fogadd a gratulációm.
Így tovább!!!
🙂
tetszik, igazán költői, és szép.
és tényleg jók a szóösszetételeid