József Attilához

Én is éheztem lágy kenyérre
babaselymű kis szeletre
kalácsra és szeretetre…
hogy város peremén az este
ernyedt fa hulló leveleként
sínpárokat ne keressek…
én is őrizem a szíved.

Hulló levél lavinában
játszi szélnek viharában
fontál vesszőt gyökerekből
bánat sóhaj lehelettől
mindig vérző szerelemről
csentél csókot csalafintán
pofont csokis palacsintán
voltál randin és szeánszon
megszülettél szíved láng volt.

Olvasztod bennem is a vasat
Van-e cél mit nem esz penész
sem dübörgő sínkerék…
azon fáradt kő, s lehullt levél.

Könnyesen, de tisztán
értem s látom én
szavaiddal szívedből török,
mint a meleg lágy kenyérből
lakmározom, s jól lakom
belőle itt a város peremén…

Bár omlottak szövő álmaim
s zihált szívem, annyi tettem
hullott kövek alá, bogarak közé…
Téli tájad megbabonázott
harmatcsepp nyílt homlokomon
a semmi ágán keresve lesz-e még?
Leírtad ezerszer
van még annyiféle fény…
Pokol tornácán a sáncok
rajta csillagpor viháncol…

Keresem a szót, ülök a vonaton
értelmet keresve
fényekben a kétely rezzen
ott, a sínek talapzatán…
ők párosan futnak végtelenbe
bukott analízist cibál
ha a szív, szívre nem lel…

Köddé feslik a hold udvara
keresztbe törik a nap sugara
égi szavak fényfüzérben
levél sóhaj menedékem…

Lüktet bennem is egy gondolat,
az a gyökerek nélküli
kopasz tavasz…
úgy éhezem minden szavad.
Kiáltanék, de nem szabad.
Ám, ha mégis kiáltok?
Meghallják-e a zsiványok?
Becsapnak a vagányok.

Én úgy vagyok,
ahogy nem vagyok.
Ezer szó, mi százszor-szép,
és vérző lelked szerteszét
szíved örök, mint a tér
hisz, minden szóban utolérsz…

Anyátlan s apátlan lettél
a csönd talapzatán
s a világ ág bogán
hozzám is utazó remény
nekem a legtisztább
született égi küldemény.