Júlia és Péter – Vallomások

Péter: Mond azt, hogy fúj a szél,
S repülve lebbenhetek szívedér.
Mond, hogy szeretsz,
Hogy örökre velem lehetsz.
Csak mond…
Mond azt, hogy nyílnak még virágok,
S eggyé válnak a szerelmes világok.
Mond, hogy ők mi vagyunk,
Minden álmot, mögöttünk hagyunk.
Hisz valósággá váltunk.
Mond azt, hogy szárnyaljunk éjjel,
S táncoljunk bátran a messzeséggel.
Mond, hogy senki mással,
Hogy velem, életben, s elalvással.
Mert engem szeretsz.

Júlia: A szél már-már orkán,
Felhők közelednek a nap útján.
Szeretlek, s szívem néked adom,
Kérlek, jer,
Had legyek fekve karjaidon.
Világnak lettünk virágai,
Élettelen testek rút álmai,
Hisz életre kelt a gyönyör,
S már csak egy van, mi gyötör,
Csak egy, a szerelem madara.
Szárnyunk, éjből nappalba lebben,
Úgy nézlek, mint te, csak szebben.
Térdre hull előttünk a tökély,
Vidám mosolygásba csap az éj.
Vágyainkat kibontja a tenger,
Nincsen, ki szétválasszon,
Se erő, sem ember.

Péter: Mond azt, hogy keringőt járunk a búzamezőn,
S nevetünk az őszi lepedőn.
Mondd, hogy boldog vagy velem,
S örülsz, hogy foghatod kezem.
Mond azt, hogy reménytelen a vég,
S szívedre nincsen már fék.
Mond, hogy sosem lesz levéltelen az ág,
S kettőnknek nem lesz szűk egy nadrág.
Csak mondd…

Júlia: Sírva ropja majd a búza,
Mikor könnyes lesz a tánctól blúza.
Hogy boldog lennék?
Tán inkább élek szüntelen,
Halhatatlanság ül egy asztalnál,
Veled, s velem.
Fáról hulló levél,
Boszorkányság, cseppnyi fekély,
De villámokat hoz rá, a felhőtlen éj.
Ha szűkül a nadrág, vágunk rá lyukat,
De sosem engedjük el egymásnak karjukat.

Péter: Vágyni sem merem már, együtt vagyunk,
Mit szívünk diktál, azt együtt hallunk.
Mint mag, s az almája,
Mint hálátlan kutya hálás hazája.
Eggyé váltunk fény tengerén,
Együtt hálunk a rét mezsgyején.