Julius Sturm: Heimweh

Heimweh

Das Alphorn tönt – der Schweizer fährt empor,
Die Wangen glühn, es lauscht gespannt sein Ohr,
Vor seinen Blicken liegt die Heimat wieder,
Die grüne Alm, der Firnen ew’ger Schnee,
Der wilde Strom, der stille, blaue See;
Und durch das Herz geht ihm ein schneidend Weh
Und perlt in Tränen aus den Augen nieder.

Das Horn verklingt, das Herz wird ihm so schwer,
Die Fremde dünkt ihm kalt und liebeleer,
Ob ihn Italiens Sonne mit zustrahlte,
Ob er durch Fluren wandelt üppig grün,
Granaten und Zitronen ihn umblühn
Und Romas stolze Zinnen vor ihm glühn:
Er träumt voll Sehnsucht von dem Heimattale.

Und wie dem Schweizer bis zur Seele drang
Des Alpenhornes heimatlicher Klang,
Dringt mir, dem Pilgrim an dem fernen Strande,
Zu Herzen tief der frommen Glocken Laut,
So mahnend ernst, so heimatlich vertraut,
Dass mir vom Auge still die Träne taut
In heißer Sehnsucht nach dem Heimatlande.

Julius Sturm

Honvágy

Ha kürt szól – svájci férfi – hegyre hág,
Hangra figyel, kigyúl arcán a láng,
Ha hazáját újra szemével látja,
– Zöld legelők lent, fent örök a hó,
Szilaj patakot vár a csendes tó –
Szívének kínja édes, ríkató,
A szeméből csordul könnyének árja.

Ha kürtszó elhal, szíve lesz nehéz,
Rideg, hideg az idegen vidék,
Süt rá olasz nap, ha arra vágyódik,
A rét, hol ballag, ott is üde zöld,
Citrom- és almafát táplál a föld,
Róma büszke romját látja lent s fönt:
De szívében honi völgyről álmodik.

Ha svájci férfi vágyva haza néz,
A kürtszó szülőföldet felidéz,
Bár vonzza idegen tájak szépsége,
Szívében régi harang hangja erős,
Figyelmezteti, hangja ismerős,
Szemeimből kicsordul könnyeső,
S heves vágy húzza hazája földjére.

Szalki Bernáth Attila