van aki gyáva
magára húzza
a kagylóhéjat
s fejét ki se dugja
ott nyílik mellette
száz meg száz korall
szépségét sose látja
sötétben reménykedve
remegve várja
hogy egyszer majd
felpattan a héj
magától kinyílik
a lepecsételt ajtó
rátalál a kéj
a magánytól megváltó
s miközben
láthatatlan kezek
a tengermélyből
a felszínre rántják
szétfeszítve héját
kitépve belőle
legszebb kincsét
fájdalomszülte
csillogó gyöngyét
öröm tölti el a szívét
hogy végre megtörténik
s boldogan leheli ki
a napra a lelkét
2023. július
6 hozzászólás
Kedves Dona!
Nagyon egyedi és különleges sorokat hoztál.
“kitépve belőle
legszebb kincsét
fájdalomszülte
csillogó gyöngyét”
Nos, ez után jön az ami döbbenetes:
“öröm tölti el a szívét
hogy végre megtörténik
s boldogan leheli ki
a napra a lelkét”
Nem volt boldog, amíg a tenger mélyén magában őrizte a kincsét, hogy ezt átadhatta, boldogan adta át magát a megsemmisülésnek.
Szeretettel: Rita 🙂
Kedves Rita!
Köszönöm, hogy betegen is figyelemmel kíséred a felületet, s verseimet. Köszönöm, hogy különlegesnek találod. A befejezés valóban döbbenetes, annak is szántam, sőt, tragikus. Elvégre mégiscsak halálról van szó. És nem az történt, amit szeretett volna. De hát az élet már csak ilyen.
Szeretettel:
Dona
Drága Dona,
Gyönyörűszép ez a szinesztéziába csomagolt alkotás. Kitűnően ábrázolod a komfortzónájába lapuló “gyáva” embert aki fél kilépni az életbe és megcsodálni annak sokszinűségét.
Fél élni és a félelem mindent de mindent elvesz az embertől.
Elrabolja a vágyai megvalósítását, az életet és kisajátít magának, sakkbábut készít belőlünk, legyengíti a rezgéseinket, az erőnket és olyan akadályokat, falakat épit elénk, amik megakadályozzák még azt is, hogy ki tudjuk találni, mit is szeretnénk.
Azt mutatja hogy birtokunkba van egy hatalmas könyvtár, megmutatja , mennyi tudás van benne, de nem enged be bennünket. A saját tudásunk elől zár el, pont azért, hogy irányítva legyünk,hogy függjünk tőle. Felcsillantja a reményt,hogy egyszer …talán…majd csak ez sosem jön el.
sötétben reménykedve
remegve várja
hogy egyszer majd
felpattan a héj
magától kinyílik
a lepecsételt ajtó
rátalál a kéj
Sorsa a megsemmisülés.
Megrázó élményt nyujtottál és szinte ordit belőle egy hang: ne féljünk élni.
Mély elismeréssel és körülölelő szeretettel gratulálok.
M.
Drága Napfény!
“Fél élni és a félelem mindent de mindent elvesz az embertől.” “Elrabolja … az életet és kisajátít magának,… olyan akadályokat, falakat épít elénk, amik megakadályozzák még azt is, hogy ki tudjuk találni, mit is szeretnénk.” “Felcsillantja a reményt, hogy egyszer ?talán?majd – csak ez sosem jön el” – ennél pontosabban nem lehetne megfogalmazni. Teljesen így van. Világ életemben a komfortzónámon belül éltem, gyáván, és most itt a végén kiderült: nem hiányzik az életemből más, mint maga az élet.
Köszönöm értő, méltató soraid.
Szeretettel:
Dona
Kedves Dona!
Páratlanul szép alkotás!
A befejezésben mindennek ellenére
teljesülnek az álmok,habár csak az
utolsó pillanatban!
Nagy elismeréssel gratulálok!
Szeretettel:sailor
Legyen szép napod!
Kedves Sailor!
Köszönöm az elismerést, örülök, hogy tetszett. Bár abban a pillanatban, amikor már késő volt, rádöbbent, hogy nem az teljesült, amit szeretett volna.
Szeretettel:
Dona
Legyen szép napod!