Karcsi a múltból

Mi nem a karcsúságodért szerettünk.
Egyéniséged, humorodat faltuk.
„Eszem, mert van eszem.” – mondtad szünetben.
Vörös fürtjeid ott lobogtak gömbölyded tested felett,
így voltál jó nekünk. Bírtuk arcodon
azokat a gomblyuknyi kis gödröket.

Kirándultunk, eltévedtünk, rossz idő volt,
mint mindig. A hegy alján egy nagy kertben
lyukadtunk ki. Mindenki átmászott a zöld kerítésen.
Te fennakadtál. Nem voltál rá készen.
Kati néni, az ofő tartott-fogott,
mosolyogtunk. Ez olyan kamasz dolog.

Osztálytalálkozónk egy étteremben
rendeztük. Páran jöttek el. De jó kis
pörgős nap volt, borral, pizzaszelettel.
Aki akart maradt. Veled mentünk át
Budáról Pestre, folytatódott a parti
azon a májusi, langymeleg este.

Aztán egyszer csak jött a hír, tudatva,
porszemmé fogytál, nem mászol kerítést,
egyedül kell már eldöntenem, hova
menjek pörögni. Az élet az pörög,
könyörtelen, mint az eredben a rög.
Minden múlik, semmi sem porszemtelen.

Most fent eszel, fürtjeid ott lobognak
a szünetben, arcodon gödröcskéid,
s az égi padban egy rejtett pizzaszelet.
Nem változtál, mert semmi sem változik
jobban, mint ahogy az elrendeltetett.
Ott az osztályfőnök, s egyszer én veled.