Kárhozat és szenvedély

Vörösre festi az ég alját a kiontott vér.
Pengéim halálszele mindenkit elér.
Maga vagyok a pokol angyala,
Szívemnek nincs többé hajnala.

A szakadatlan küzdelem éltet,
Már csak a harcnak élek.
Lágy, gyilkos mozdulatok,
Szinte művészet, ahogy gyilkolok.

Elvesztett érzéseimért, emlékeimért,
Pusztítok a sorsom ellen, az életemért.
Hajt a tűz, a féktelen szenvedély,
Míg magához nem láncol az örök éj!

Fém suhan, megindul a bíborfolyam,
Az utolsó ellenfél esett össze holtan.
Majd hideg derengés fut végig rajtam,
Tudom, hogy Ő is itt van…

Belép a terembe, s megfagy a lég,
Szívembe szúrnak a lélekpengék.
Talpig feketében itt áll előttem,
Ő maga a csoda nekem.

Gyönyörű. Mindig is az volt.
Aki nem érdemli meg, az mind halott.
Közelebb lép, s végigsimít rajtam,
Magához ölel, s megcsókol lassan.

Éj királynője, szerelme végezhet velem,
Nem számít, kívánom, kell nekem!
Viszonzom teste minden rezdülését,
Magáénak akarja az enyém minden részét.

Hagyom, hogy elnyeljenek a lángjai,
Egyek vagyunk, irányítanak vágyai.
Engedem magam, nem állok ellen,
– Methalie! Ne várass, végezz velem!