Ha tudtuk volna, hogy mind meghalunk,
s csak gombjaink jelzik nyomunk ,
s tudtuk volna, milyen aljas a világ,
talán nem adtuk volna meg magunk.
Nem visznek vagonba, mint az állatot,
ha tudtuk volna, halálig harcolunk,
ha tudtuk volna, hogy felosztják hazánkat,
és úgy gyilkolnak, mint a vérengző vadak.
Ha tudtuk volna, hogy mindegy, vörös
vagy barna horda vonul végig rajtunk,
ha tudtuk volna, talán fellázadunk.
Ha tudtuk volna, hogy a világnak mindegy,
mi történik éppen velünk, hogy
ott a katyni erdőben jön el a végzetünk.
S még akkor sem hittük, mikor már a
géppuskák csövével néztünk farkasszemet,
csak akkor, amikor a föld kopogott és
a golyó ütötte halálos sebekből
társaink vére spriccelt reánk,
akkor már tudtuk, itt a vég,
a halál , a gyász , a pusztulás.
Akkor már tudtuk, hogy nem lát többé
kedvesünk , anyánk, gyermekünk,
akkor már tudtuk, hogy
vége, végképp elveszünk,
itt válnak csontjaink semmivé,
csak a leszakadt katonagombjaink
jelzik örökre nyughelyünk.
1 hozzászólás
Kedves István!
A véletlenek hozták elém e nagyon és mélységesen szomorú versedet. Jó, hogy megörökítetted azt a mérhetetlen igazságtalanságot, amit a katonáknak el kellett szenvednie, s ráadásul, ha még az is mélyíti a szörnyűséget, hogy a sok elvesztett fiatal- és középkorú ember hiába pusztult el olyan körülmények között, amilyet versedben olvashattam. Hiába vesztik el életüket, s itthon a család is megsínyli hiányukat. Ezért mérhetetlenül igazságtalannk tartom a háborúkat, s akik azt okozzák, az emberiség elleni legnagyobb bűnözőknek kiáltom ki. Másként kell a vitákat elrendezni, s nem háborúvl!
Örülök, hogy mélyen szomorú, a tragédiát, igazságtalanságot megörökítő versedet olvashattam.
Üdvözöllek: Kata