Kell még egy végső vers,
amiben színekké folynak,
lobogjanak a régi rímek.
Ragyogjon ében éjben
száz türkiz csillag
titkolt világom közepében,
és a szívem dobként
üsse az ütemet.
Legyen majd egy íbisz,
mely örök álomszőnyeget
sző nékem és égi fészket,
végül pedig a síromig visz,
ahol a kezdet lesz és a végzet,
utószor pedig a kárhozat.
S ott magam leszek
sáros temetés rítusában
vérvörös könnyeimmel
bíbor szólamokra feszített
és bűneimtől megtisztult
sápadt áldozat.
/santiago/
10 hozzászólás
Kedves santiago,
gyönyörű ez a versed, belefeledkeztem.
Elért a lelkemig, megérintett, átszellemültem tőle.
Köszönöm, hogy olvashattam! 🙂
Szeretettel: Kankalin
Kedves Kankalin! Köszönöm! Gondolkodtam, hogy fel merjem-e tenni!
Kár lett volna kihagyni. 🙂
Egyik résznél elgondolkodtam:
“Kell még egy végső vers,
amiben színekké folynak,
lobogjanak a régi rímek.” – nekem itt a “lobognak” kívánkozik inkább az előző kijelentő módban lévő ige miatt.
Kell még egy végső vers,
amiben színekké folynak,
lobognak a régi rímek.
Utána már nem zavaró a felszólító mód, sőt, kiemel. 🙂
Kedves Kankalin! Igen! Én is elgondolkoztam a kettős felszólító módon. Azonban úgy véltem, hogy erősíti a mondanivalót, és mintha ritmusra is jobb lenne. Persze úgy vagyok ezekkel a versekkel, hogy néha fél év múlva jön egy jobb verzió. A Szent Iván című versemet is átforgattam! Köszönöm az észrevételt! Átgondolom. Tisztelettel. santiago
Kedves Santiago!
Remek írás!
Gratulálok:sailor
Szép estét!
Köszönöm!
Kedves santiago,
kell még… mindig kell végső vers. Holnap is, utána is. Még sok ilyen lelket érintő verset szeretnék olvasni tőled.
Szeretettel: Vox
Köszönöm!
Talán sokunkban él a vágy, hogy kell még valami, mielőtt végleg elmegyünk. Tetszéssel olvastam soraid.
Szeretettel: Rita
Kedves Rita! Köszönöm!