Kell még lennie!

Kell még lennie versnek e földi
hazán, hiszem, s hirdetem én
nektek egyszerű szavakon, akár
vakon is úgy igazán! Kell még
lennie szívnek, miből versek
zubognak fel ha kell akár ezrével,
míg él az ember, mert addig él 
a költészet maga is, miben a líra
lángja lüktetőn fogan azokért,
akik olvassák boldogan! Kell
még lennie oly időnek, mikor
majd jönnek azok, kik szeretni
fogják magát a szót, kik talán
szerették mindíg is e haldokló 
világ kietlen, rímtelen romjain!
Óh te érzés! Ki vajúdó utakon
jársz minden évnek rohanó
forgatagán, mit ér az, ha te lassan
kihalsz abból mi jóságnak
neveztetik e földön!? De akkor
is, kell még lennie oly embernek,
ki mer remélni a jóság igazában,
szívnek értelmével lobogó hevén
a lángnak. Minden tudat annyit
ér amennyit ismeretül befogad,
mert lennie kell még a szónak,
és okos jussa a megismert
valónak, mi nem idegen hang!
S abban a hangzásban benne
van minden mi titoknak neveztetik
e világon maga a jövendő, amin
nem fog majd a múlás, s nem fog
rajta a rohanó idő. S mikor majd
bíborló csendeken megáll maga
a múlás árnyak neszein, akkor
majd elindul minden mi lesz,
mi maga a végtelen, mert a szó
igazának mindíg is értelme volt!