Képmások

Egy megvakult éjszakán, ha visszajár az éltető nyár,
s a mulandó tavaszban fojtogat a süket lárma,
ha elfelejtődik a régi asztal vagy a lámpa,
törölném arcod, tiszta törölközővel.
Ingedből szakított hófehér kendővel.
Mert izzadt férfi inged kendő lesz kezemben,
életem darabja, múlt titkába rejtem.
Arcod tükrében rojtozva, hasítva,
mint megnémult tűnődés, tisztán hófehéren,
apáinktól rám hagyott örök büszkeségem.
Töröltem könnyedet,véred verejtéked
mint ha a Megváltóról törölném a vétked.
Lelkembe költözött arcod bennem marad.
A kendőn láthatatlan, fehér.
A hegyeken átért s a csillagokig felér.
Kémlelem az eget , mikor esik eső.
Kémlelem a múltat, mikor lesz jövendő.
Kapaszkodóm a földön hagyott lábnyom,
s apám szava, mi átzeng a határon,
mint az eső utáni pára,
vagy arcod ,megfestett képmása ,
a fagyott tavon,fehér zúzmarával,
láthatatlan maradt , fehér a fehéren,
mint az arcvonásod a fehér férfi ingen.