Üvegszálon függő
életünk csomagja
érkezik be; gépem
csatlakoztatottan,
én csalatkozottan,
hisz ki most üzent nekem
nem lehetsz te, én se;
ott csücsülsz a szerver
szektorán kiterjesztve,
ám elérhetetlenül.
Szobád magányában,
presszótársaságban,
kötnek és befonnak
kényszerű, fonákos
gondjaink? Kihunyt-e
szócsatánknak összes,
túlhevült, fékvesztett
tombolása? Lomha
lakomát csapunk-e
holtak felett vigadón?
Kösse, fonja, szorítsa
néma emberiségnek
terhe szíved, szégyen,
áldozat hiába nincs,
összefogva kezünket
lendülünk előre
— kapunk csak új erőre –,
s földre hullatott bilincs
jelzi majd utunkat,
a minket követőknek!
2 hozzászólás
Nagyon tetszik a versed! Érdekes a téma!
Üdv: Szelibra
Kedves Balázs!
Az embertől egy valamit nem lehet elvenni, azt, ami szívből jön, köszönöm.
Szeretettel: Szabolcs