Képzelt

A város zajos, az üveg sötét
átlátni rajta nem lehet
nézd az emberek rohannak
és fogvicsorgató gyermekek
születnek az éj sötétjéből
és vágyat hajszoló férfiak
dühös hangon énekelnek
és kéjesen felvonyítanak
mint neonszínű szelíd farkasok
vagy gondolkodni képtelen nevek
papír hull az utcára, és
rekedten felnevet
máshol a helyed, nem itt e földön
te nem vagy csak túl szelíd
és nem tudsz ölni akár a többi
csak megdöglenél te itt
náluk jobb látod nem vagyok
a karmaim már régen kinőttek
a hajam száraz csonka faág
a mosolyom leégett rengeteg
hát mit remélsz ha bosszút esküdő
te is tudod hogy nem leszel soha
állj odébb hát nincs mit remélni
lábad elől elfut az út pora

nem tart vissza semmi már
rád nevet a plakátról a nő
a törött üveg a járdaszélen
nem más, mint elhagyott szerető

és azt hiszed hogy más is lesz ma még
semmi csak hát menj szépen haza
én csikorgó autók fölé nevetek
és hallgatom a tuctuc dallama
egészen más mint múlt héten ha volt
és más színű már most a börtönöm
de nem számít ha úgysem veszed észre
az utakat majd halkan feltöröm

nálam a kulcs a mindenség felé
még egy korty és mozdulatlan leszel
indulj haza ha nem lesz semmi baj
holnap reggelre majd megérkezel.