Kerestél e úgy csillagot,
hogy nem számított mennyire fénylik,
érezted e, hogy az alig pislákoló
léleksugarak elérnek a szívig.
Bámultad e a sötétet,
mert nem akartad látni,
hogy vágják szárnyát a reménynek
s te nem tudod megtanítani újra szállni.
Néztél e tükörbe
kevesebbet várva mint amit tátsz,
hitted e, hogy az álarc alatt
önmagadra találsz.
Várod e még
a rád omló szitok fal alatt,
egy szó ölelését,
hogy lesöpri rólad a sarat.
Néztél e már szemembe,
hogy benne nem a szálkát kerested,
hogy rongyos lélekgúnyámra
gúnyos vigyorod festetted,
adtál e másnak,
csak egy kicsit magadból,
a szutykos csavargónak,
kiért a harang is némán szól.
Nézted e embernek az embert,
ki nem hord szép ruhát,
ki ha kér tőled vizet
vagy egész kenyeredből csak egy morzsát,
adtál e neki undor nélkül,
mert az ég sátrában alszik
fák jóságos lombja alatt
mikor a szíve is kiürül.
Kerestél e úgy csillagot,
hogy embert kerestél,
emléket kopott képek között,
jövőt, mit magadnak festettél,
volna e erőd felállni újra,
ha lélektelen gúny elgáncsolna,
tudnál e sebzett szárnyal repülni,
vagy lassú léptekkel indulni egy véges útra.