Mennyi halottad van már!
Lelkedben vörösen sötétlõ naptár:
a hûek elmentek, te itt maradtál.
Hogy vállalod sorsod, már kevés:
életed állandó semmittevés,
két nász között sok-sok temetés.
Vendég vagy, de ez nem vígasztal:
kincsektõl roskadó gyászos asztal
mellett egy üres szék marasztal.
Megváltanád, ki int, s felálni készül,
de néked más idõ jutott osztályrészül –
ám a távozók alakja mind-mind beléd szépül,
hogy te légy, ki elmondja róluk,
hogy voltak… és volt nem kevés dolguk
itt: emberré kellett egymást gyúrnunk.
Köszönd hát meg az árnyaknak végre,
hogy mielõtt elfordultak titkos sötétségre,
rád hagyták fényüket, itt hagytak égve;
hogy légy, ha tudsz, ki õk együtt voltak:
színei daloknak, ízei a szónak,
mert ezt hagyod te is ránk, talán már holnap.
3 hozzászólás
Hm…ez hát a feladatunk?Remélem mi is értjük majd, mire eljön az ideje!Elgondolkodtató, nagyon tetszik!Köszönöm!
Harcos
Ki szóval, ki tettel,
vagy egyéb más szeretettel
vonz és vállal feladatot,
de nem többet, mint sorsa adott…
Köszönöm, hogy olvastál 🙂
Mintha nekem írtad volna!
Köszönöm!
Poppy