Mint a tájat a selyem fátyol,
úgy borítja testem a magány,
itt már az egész mező gyászol,
sűrű ködben lapul az ármány.
Fent az égen is szürke felhő,
könnyeit ejti az egésztáj,
álmosan a hajnal is eljön,
de ma nem lesz kacér napsugár.
Gyászol az éj, könnyes a reggel,
zokog a lelkem, csendesen sír,
tükörbe nézek könnyes szemmel,
ez az én sorsom, bánat és kín!
2 hozzászólás
Nagyon szomoru kis vers de kulonben szep nem lehet elmenni mellette szo nelkul.Gratulalok!
Kedves szaty!
Hidd! Lesz még jobban is!
Szomorú szép versed,
Igazán kifejező lett!