Késő ébredés

Feloldottad bennem a szavakat,
elvegyült és szétáradt, mint a méz,
a hajnal pislákol, fáradtan és illatozva:
ahogy szemem a világra néz.

Nem kértem, takarj be engem,
nem kértem, hogy ha alszom, ölelj;
de oly’ jó mégis, mint a harmat.
Hát mondd, szép a világ? Felelj

hangos szóval, soha el nem múlva,
és a világot kiáltva át meg át:
hallja meg mindenki a reggelt,
és mind kérje, mint az imát.

És mégis, rettenet kísért dadogva,
ölelve, mégis szíven döfve, és
belőlem a szakítva a szót, hogy ez
nem hajnal már, csak késő ébredés.