Hajnali négy óra. Hirtelen felriadtam.
Néztem körül, sötét volt, minden mozdulatlan.
Jaj, mi történt? Szívem vadul dobolt, kalapált.
Szél sikoltott, orkán rikoltozott. kiabált,
Bámult rám egy árny, a kis hálószobám zugán.
Ó, semmi se történt, csak egy álom volt csupán!
Ám még reszkettem, forró homlokomról puhán
kis gyöngycseppek gurultak le a hálóruhán.
Ébren üldögéltem, lassan magamhoz tértem
árny vigyorgott épp rám. Még egyszer körül néztem,
visszafeküdtem, jó sokáig forgolódtam
nyugtalanul, vihar még egy ideig tombolt.
Aztán aludtam. Álmomban tündökölt a Nap,
rétre szórta a verőfényes sugarakat.
Aztán felém jött egy ismerős, búskomor volt,
homlokán tajték, aztán belém bökött szóval,
tekintete lángolt, tele agresszióval.
Csak álltam sután, nem jött ki hang a torkomon.
Aztán ahogy jött a zöld mezőn, ment is tovább,
csak az én bársony szívem lett ismét szaporább.
Röpke lelki békém elillant mint a kámfor.
Ó, jaj, hányszor jártam már így, ó, jaj de hányszor!
Úgy vágytam egy kedves, jó szóra, de mennyire,
majd felébredtem, s nem emlékeztem semmire.