Két kezemből,
fogytán az erő,
a magány fenyegető,
gonosz ölelése közelít,
hozzámér, s vadul megszorít.
Két hófehér
fátyolfelhő,
szépségük szembetűnő,
selyembe burkolózva
vonaglanak bódítón csókolózva.
Két fénylőn
vakító csillag,
mélykék sötétségben ballag,
hidegsége lelkemen vágtat,
s kegyetlenül, fájón szíven harap.
Két kezemet
összerántja a fájdalom,
ökölbe szorít a bánatom,
többé nem álmodom,
vágyaimat összeroppantom.
14 hozzászólás
Mi az hogy többé nem álmodsz? Pedig az fontos… Szép 🙂
Pedig az álom nagyon fontos!!!
Hogy ne törjön rád, magányod,
Legyen inkább, megélt valóságod…:)
Kedves Sleepwell!
Olyan szomorúan szép a versed, de a két kezed, mindig segíteni fog…
És ne roppansd össze a vágyaidat!
Persze most elgondolkodtam megint…
Grati: d.p.
Na jó, picit még álmodom, egyefene…:)
Köszönöm szépen én Kedves olvasóim: Dóra,Tamás, Dini!:)
Szép, szomorú, érzékletes képekkel. Gratulálok, kedves sleepwell!.)
Köszönöm Kedves Colhicum:)
Szia!
Csak jelezni akartam, hogy olvastam, de elakadt szavam.
Üdv.
Köszi artur:)
Úgy vagyok, mint artur… Azt hiszem, sokkot kaptam… 🙂 Nagyon-nagyon tetszett! Gratulálok! Andika
Szia!
Csak csatlakozni tudok az előttem szólókhoz, versed megrendített.
Szeretettel: Rozália
Kedves sleepwell!
Kérlek, álmodj még! Gyönyörű képeid, csodáid nem szívesen nélkülözném! 🙂
Mély szomorúsága ellenére ez a versed is nagyon szép!
üdv: wryan
Kedves Andika, Rozália, wryan! Nagyon, nagyon köszönöm, hogy olvastátok és a véleményt is.)
Kedves Sleepwell!
Ha akarod az erőd végtelen, s legyőzöl minden fájdalmat, hogy vágyaid teljesülhessenek!
Szomorúan szép a versed, amihez csak gratulálni lehet!
üdv.:
hamupipő
Köszönöm kedves Hamupipőke:)