Ki a történelmet dalolta…

Ősz haját jócskán lepte már a dér.
Apró sárgult ránc helyezte magát.
Sokasodott, s szűkben volt a tér,
ahogy a kor emésztette szavát.

Józan állt, mosolygó s parány nő.
Porlepte vén kezén fehér kréta.
Víg gyermekként orcából eltűnő
régmúltat takart be minden sora.

Ott féltem én, ha török tört honra,
páncél, acél csörrent, s feszültek
futó talpak toppantak a sárra,
Miként egy földért birokra keltek.

Királyok jöttek, igaz, s zsarnok.
Lázadt a nép majd tűrte a korbács
hogy sikoltnak a vert véres rabok
zengett bús cellákon az acél rács.

Trinidad dagadt szélbe harapott
ott csüngtem én dacolva árbocán
s Két kapitány zendülést szított,
majd hagytak egyet sorsára árván.

Pír vörös a vérpad, fejet vesztett
Lakolt a másik tiszt a rút lator.
Tört matróz is patkánnyal szemezett
Sehol egy fa, föld, akár egy bokor.

óidők hátán vágtattunk bőszen,
letűnt világok dala szállt tova
Egy lett a szív, kíváncsi egészen
mi szűk agyakba izzón lett róva.

Nem bánthat már sok csínytevő diák
langyos, árva szivacs várja kezed,
Tábla…padok, s síró katedrák
éltetik örök dicsben a neved.