Ki tudja… Szokolay Zoltánnak

„Hány lépés még”

A kereszt nyomta a vállát,
el-elesett a hegy felé,
lépéseket mégse számlált,
csak nézett le maga elé.

Tudta már két lator sorsát,
de ment, büszkén és előre,
az ég szürkeséget morzsált,
földön lett kenyér belőle.

Látod-e, mikor felszeled,
napfény oda van rejtve,
hogy taszítsunk sötét csövet,
lelkét szépen kilehelte…

Porfelhő földet mégis ér,
itt maradtak széttárt karok,
ahogy meghasad a szív is,
ki tudja, hányadik halott.

Ki tudja, meddig kérdezel,
kiáltasz lépésről, csőről,
búzamag elültetett-e,
mit a malom majd megőröl?

Ki tudja, társaddá válik,
reményt szitál, míg lét kitart,
mely nehéz, ha cél homályos,
út kőkemény, csak újra start.

***

Szokolay Zoltán:

Hány lépés még

Nem állhatok meg itt, az 55. sötét csőben,
amelybe egyik vége felől sem férkőzhet a napfény,
karom széttárva már keresztre illőn, hű lator, de még megyek,
tapogatok jobbra-balra, hogy el ne vesszek,
különös formákat érzékelek az ujjaimmal,
horpadásokat, rücsköket, kiszögelléseket,
váratlan simaságot és alattomos nedvességet,
emitt a levegő hűsét,
amott az anyakő érdességét,
és ismerős hangokat is hallok,
ritmikus lélekpulzálást, mintha társé volna,
beszéd előtti beszédet, nyelv előtti nyelvet,
csak ó-kat, á-kat, í-ket, ű-ket, é-ket,
s a fűszál jajdulását, mikor utoljára
megsuhintja a szél kaszája.