Soha nem kértem senkitől, hogy szeressen
Ami nekem kell azt úgy is elveszem
A sorokat a papírra szerkesztem
Nem azért, hogy a közönség nevessen
Erről szól az élet, hogy fussak míg élek
Megfordulni néha talán félek
Mikor a múltba nézek
Szégyellek dolgokat, hogy futok nyomában
Mikor tudom az út járatlan
Páratlan az élet, de ettől élni még félek
Legyek az ki valójában én vagyok
Sötét éj horizotján a holdvilág mért ragyog?
Talán hiről hozza a naptól én a fény vagyok
Én meg az ember ki vétkezni nem mer…
Vagy nem akar, de akkor velem mi a baj?
Más vagyok és szerencsére más is leszek
A fiatalság kitaszít mert változni merek
Hogy más legyek nem csak alvó álmodó
De a szép az egészben
Egyedül szövőm szép álmaim hálóját
Az utas egyedül én leszek
De tudom egy új világba érkezek…
2 hozzászólás
Miért sír a versed első fele,ha annyi reménnyel kecsegtet a második rész?Sok az első sorokban a világot rengető kérdés,majd hirtrlrn megoldottnak látszik minden utólsó soraidban,ám az élet még versekben sem ilyen egyszerű.Szerintem a végét igencsak lecsaptad.
Nekem tetszik! Bár lehet lehetett volna még írni hozzá, de szerintem így is jó!
szió
Eddie