Ildikónak
Parádon jártam, láttam
mély bánatban–
a szétherdált üveggyárakat
menteni már nem lehet.
A szívekben még ott él a dühös jelen
-forró hutákat őriz a régi szeretet…
Üvegmetszést éltet a közeli múlt,
kelyhek öble szív-meleget ringat,
a megmentett, piciny hutákban
folyékony üveg csillog, mint a csillag.
Az öreg üvegfúvó arcára szaladt a mosoly,
amikor arra kértem, készítsen kristály
kelyhet hulló könnyeidnek. Ősz fejével
biccentett, és dúdolni kezdett. Keze ütemével
formázta, vágta a törékeny kristályt,
és a vonuló esti ég
bíbor színére festette.
Benne pihent a messzeség,
amelyben a pillanatok mindent láttak-
együtt örültünk az alkotásnak.
Kiabáló bánat minden veszteség,
emlékszem, tegnap még itt állt,
mint azok a szétzúzott régi gyárak…
Könyveim mellé tettem, de elveszett,
és úgy bánt, mert nem tudom, ha sírsz,
nem tudom fölfogni
gyémántgyöngy könnyedet.
2 hozzászólás
Kedves Inda!
Ez gyönyörű!
Nem írok többet, mert csak szócséplés lenne.
Nagyon tetszett.
Üdv: harcsa
Kedves harcsa!
Látva, amerre járok, és a kirabolt nép, ország létén tapasztaltak mellett nem tudok elmenni szótlanul. Amerre nézek, és amit látok az, 25 év után is ordít, kiabál, ás fáj!
Bizony ez a rövid írás is a szeretetről, népem, s a nemzetem szeretetéről beszél.
Köszönöm rövid véleményed.–Inda.